Sonauli, India. Határátkelő Nepálból. A rendszerinti busz- és vonatjárat… ja, ilyen nem létezik. Taxisok követnek egy darabig, majd végül találunk egy nyolcszemélyes autót amiben már tizenketten ülnek, de még mi azért beférünk. Még hárman felkapaszkodnak hátra, majd elindulunk Gorakhpur felé.
Zuhany. Áram. Autók. Szennyezett levegő. Zaj. Taxik. Boltok. Árusok. Az első néhány órában valóban úgy tűnt, hogy Katmandu világváros. Be kell vallanom, hogy szép dolog a falusi élet, de azért a kirándulás végére már hiányoztak bizonyos dolgok a városból.
Ha mi megérkezünk valahová, biztosan ünnep kezdődik (lásd: Kína). No nem amiatt, hogy mi ott vagyunk, hanem azért, mert a hinduk egyik legszentebb alkalma éppen ittlétünk idejére esik. Mit is jelent ez? Természetesen azt, hogy a közel harmincmillió nepáli közül nem kevés utazik haza (vagy ki tudja hová, de általában arra, amerre mi megyünk), tehát a buszok nem feltétlenül üresek.
A repülőgép ablakából kinézve magas hegyeket és dús erdőket látunk mielőtt földet érünk Nepál fővárosában. Már leszállás előtt megismerkedünk azzal a litván párral akikkel egyszerre érkezünk majd meg Marissa házába akinél a következő pár napot töltjük majd Couchsurfinggel.
Sanghajból nyugatra indultunk tovább, tehát egy 26 órás vonatút következett. Természetesen fekvőhely már nem volt, így a legalacsonyabb osztályon (hard seat) ülve élveztük a kínai táj szépségeit valamint a helyi utazási szokásokat. Ezek közül az egyik az, hogy szemetes az nincs a kocsikban, így a padló tölti be ezt a szerepet, ennek megfelelően viszont pár óránként jön valaki aki felsöpör és felmos.